A csend...
Az új sorozat következő részében egy ismerős író, filozófus és spirituális tanító írása lesz olvasható újra, ő nem más mint, Jiddu Krishnamurti. Egy olyan témáról lesz szó, amely a rohanó világban kevésbé kerül előtérbe, ez a csend.
Minden ősi kultúra nagy jelentőséget tulajdonított a belső csend megtalálásának, az önismeretnek, ahol egyedül nézhetünk a világra és önmagunkra egyaránt, gyermeki őszinteséggel. A nyugalom, a béke szigete ez a "hely", sok költő, író, filozófus megfogalmazta már, hogy itt születnek az igaz dolgok, itt van mindennek az origója.
Jiddu Krishnamurti számomra velejéig igazan képes fogalmazni a csendről, az írás , amely a sorozat következő része, nem mennyiségi, hanem a minőségi megfogalmazáselveit követi, minden egyes szavában az író tapasztalata tükröződik. Olyan embertől kaphatunk örökséget, aki a csendet nem csak ismerte, de barátságban is volt vele..
Jiddu Krishnamurti- A csendről szóló írása
A csendnek sokféle fajtája van. Létezik a két zaj, két zenei hang közötti csend, és a két gondolat közötti szünetben kibontakozó csend. Van olyan különleges, nyugodt, átható csend, amelyik egy-egy este áll be vidéken; vagy amelybe behallatszik a távoli kutyaugatás, a meredek emelkedőn kaptató vonat füttye; ismerjük a ház csendjét, amikor mindenki aludni tért, és ennek különösen nyomatékos formáját, amikor felébredünk az éjszaka közepén, és bagolyhuhogást hallunk a völgyben; és érzékeljük azt a csendet is, amely megelőzi a bagoly párjának válaszát. Csendje van valamely régi, elhagyott háznak, és csendje van a hegynek; létezik a két ember közötti csend, akik ugyanazt látták, ugyanazt érezték, és cselekedtek.
Azon az éjszakán abban a bizonyos távoli völgyben, amelyet a különleges alakú sziklatömbökkel ékes legrégibb hegyek öveznek, a csend olyan valóságos volt, mint a tapintható fal. És az ablakon ki lehetett látni a ragyogó csillagokra. Nem önmagától beállt csend volt; nem arról volt szó, hogy elnémult a föld, és a falusiak mind aludtak, áradt mindenhonnan - a távoli csillagokból, a sötét hegyekből, az ember saját elméjéből és szívéből. Úgy tűnt, a csend elborít mindent a folyóágy legkisebb homokszemcséjétől kezdve - amely csak akkor lát folyóvizet, ha esik az eső - egészen a magas, szétterülő fügefáig és az enyhe szellőig, amely most kezdett lengedezni. Létezik az elmének az a csendje, amelyet soha nem érint meg semmilyen zaj, semmilyen gondolat vagy a tapasztalás tovalengő szele. Ez az a csend, amely ártatlan és így végtelen. Ha az elmének ez a csendje áll be, tett származik belőle, és ez a tett nem okoz zavart vagy szenvedést.
A tökéletesen elcsendesült elme meditációja az a kegyelemteljes állapot, amelyet az emberség örökösen keres. Ebben a csendben benne van a csend minden fajtája.
Van olyan furcsa csend, amely egy-egy templomban vagy üres kápolnában lelhető fel az ország belsejében, távol a turisták vagy a szertartást végzők zajától; és olyan súlyos csend, amely a vízre telepszik rá, része annak, kívül van az elme csendjén.
A meditatív elme tartalmazza a csendnek mindeme változatait, változásait és mozgásait. Az elmének ez a csendje az igazi vallásos elme állapota, és az istenek csendje a föld csendje. A meditatív elme ebben a csöndben válik közvetítővé, és a szeretet ennek az elmének a megnyilvánulása. Ebben a csendben boldogság és nevetés van.
Forrás: Jiddu Krishnamurti- The Only Revolution