A jelen pillanata
Mai napon, egy gyönyörű indián nyárba csöppentünk bele, csodálatos napsütés, szikrázó égbolt. Ha valaki elfelejtkezett magáról a mai napon, észrevehette a természet, a madarak milyen szimbiózisban köszöntötték az őszt. A madarak melegebb helyet keresni indulnak csapatostól, v alakban szálltak a magasban, ez pedig a jó idő végét jelenti. Megkezdődik a hidegebb idő által előidézett csend, meleg szobában való létélmény. "Itt van az ősz, itt van újra..." mondja Petőfi, de miért is van köze az ősznek, a jelen pillanathoz, a továbbiakban erről lesz szó.
A jelen pillanat, az adott élmény megélését, a benne való részvételt jelenti. Amikor nem csak látok, hallok valamit, hanem érzem is. Egész lényemmel ott tudok lenni a pillanatban. Nem a múlton rágódok, nem a jövőbe révedek, csak figyelem mi történik körülöttem, bennem. Az őszi hónap, egy megtisztulást elősegítő időszak, elengedjük a bennünk lévő összes olyan dolgot, ami már nem kell. A tavasz egy újjászületést elősegítő időszak, az őszben viszont mindent ami túl haladott, elengedjük. Ahogyan a fák lehullajtják leveleiket, melyek eleresztették az ágakat, mert jön a tél és kell a földnek a takaró. Vissza térnek az élet körforgásába, mert a talaj hasznosítja ezeket a lehullott leveleket (avar), jövőre újakat láthatunk majd a fákon. A természet képes megélni a pillanatot, nem akar levelekkel együtt díszelegni télen a fa, ő tudja, hogy hamarosan új ruhát kap, de a régi elnyűtt ruhát le kell venni. Nekünk embereknek is, jól eső érzés lehet elereszteni azokat a múltbéli érzéseket, emlékeket, melyek túlhaladottak. A közelgő újnak helyet kell csinálni, mert mi is, hasonlítunk a fákhoz, mi is, az elengedett emlékek, érzelmek helyett, majd új pillanatokat, érzelmeket élünk meg, de ez csak akkor tud jönni, ha van hely ahol elférjen. Olyan ez, mint egy nagy lomtalanítás. Sokszor félünk csupaszak maradni, pedig a fáktól megtanulhatnák, az elengedés művészetét. Hiszen úgy is kapunk mindig valami újat, csak ahhoz "üresedni", lényeges fontosságú.
A jelen nem tartalmaz múltat, sem jövőt, üres állapotban lehet átélni. Az elengedésnek, befogadásnak, a megfelelő időben való megtanulása segítheti elő, az üresedés megélését. Az emberek nagy többsége képes aggódni azon, ami már nincs és azon, ami még nincs. Közben megfeledkezik az adott pillanatról, elméje máshol kalandozik, fázis késésben van, vagy éppen, előre rohan. Miért lehetséges ez? Nincs egyensúly, nincs meg a közép. Vagy nem csinálunk semmit, ezért a múltban ragadunk, vagy nyüzsgünk állandó jelleggel, mert előre gondolkodunk a jövőbe. A külvilágnak köszönhetően halljuk, cselekedj mire vársz, tedd meg még ma szlogeneket, ez ösztönzőleg hat azokra, akik kifelé élnek. Manapság inkább a felgyorsultság a jellemző, de közben azt érezheti bárki, hogy nem tudja utolérni magát, igaz, hogy megtesz bizonyos dolgokat (lehet, hogy idő előtt), viszont azt érzi, mégis le van maradva.
Az ősi kultúrákban élő emberek, a természettel együtt alkottak szimbiózist. Az ember igazodott az időjáráshoz, évszakokhoz, az univerzumhoz (égitestekhez). Ha a nap felkelt ők is mentek és tették a dolgukat, ha a nap lenyugodott, ők is nyugovóra tértek. Tisztelték a természetet, mivel ő mutatott irányt nekik, különböző ünnepeik voltak, melyekkel hálát adtak neki. Viszont ha erről megfeledkeztek, kizsákmányolták, felélték a föld adta készleteket, sokszor nem volt mit enniük. Sok ősi civilizáció ez miatt halt ki, a mohóság fontosabb volt számukra, mint a tisztelete a földnek, ahonnan a táplálék és a lét fennmaradáshoz szükséges, más dolgok származtak. Nem az adott pillanatot élték, hanem előre gondolkodtak, az anyagi javaikat akarták biztosítani a jövőre nézve. Versenyt futottak az idővel, önmagukkal, a természettel. A jelenség ismerős lehet nekünk is, manapság is sokan ezt teszik, menekülnek a jelen elől.
Az életben nem az a fontos, hogy mennyit éltünk években számolva, hanem a minőség. Ez pedig akkor érezhetjük, ha átéljük a jelen pillanatokat. Ezt megtanulva rájövünk arra, hogy ne tervek szerint létezzünk, mert előre nem lehet tudni, mit tartogat számunkra a jövő. A testünk a mostban van, nem tud kalandozni a múltban, sem a jövőben. Ezzel szemben a gondolataink igen, de akkor megint arról beszélhetünk, hogy nincs harmónia testünk, lelkünk és szellemünk között. Ezért jó, a külső felgyorsult tempót kizárni és megtalálni a magunk ritmusát, mely nekünk megfelelő. Ha nem ezt tesszük, a felszínen maradunk. Megállva, körülnézve, a körülöttünk zajló dolgokat könnyebb észre venni. A felszínességgel nem tudjuk átélni, az igaz dolgokat, önvalónkból is a felszínen lévő érzések, gondolatok fognak elő jönni, nem a mély eszenciával teli tudás.
A pillanatban lenni, időtlenség érzését jelenti. Semmi sem volt, semmi sem lesz, minden van. Van, ezáltal tehát, létezik.