Vers

Elmerülve...

Egyik nap úgy éreztem, körülöttem olyan sivár minden,

Száraz, rideg, nem találom a lényeget, azt, ami éltet.

Hová menjek, kérdeztem a körülöttem élőket, de válasz nem érkezett.

Később álmomban, egy hang üzent halkan: merítkezz meg önmagadban,

Ott, ahol az igazság, és a fény van.

Kissé félve elindultam, hogy megismerjem saját magam,

Mint egy búvár, lemerültem, az igaz valót kerestem.

Eljutottam egy sötét, koszos, iszapos réteghez, ahol a félelem létezett.

Megrémültem, gyorsan a felszínre úsztam,

Ott már, nem az a világ fogadott, valami hirtelen megváltozott.

A felszínen a sivárság mélyebb lett, legyőzve félelmemet,

úgy gondoltam újra megmerítkezek.

Az első réteget már ismertem, így egyre mélyebbre mentem,

Itt zavaros volt minden, látni alig mertem, de már nem féltem,

Kicsit később, újra a szárazföldre jöttem.

Kíváncsiság hajtott, mi lehet még mélyebben, ott lenn,

Ismét nagy levegőt vettem, és alá merültem.

A felső két rétegen tovább ereszkedve, csak mentem le,

Kapálódzva, de már nem fuldokolva, haladtam önvalómba.

Még maradtam volna, viszont hívott a felszín hangja.

A szárazföldön, mint partra vetett hal szomjaztam,

Most már félelem nélkül, megint leindultam.

Jól eső érzés fogadott, az első, és második réteg zavarossága, alábbhagyott,

A következő szint alatt, magamtól megtanultam úszni, a sodródást megszüntetni.

Az idő lent repült, alig akartam a szárazságba jönni,

Idefent nem találtam a helyem, honvágyat éreztem,

De lemenni, a földi dolgok miatt, akármikor nem mehettem.

Siettem haza, hogy megint merüljek, szinte szomjaztam a lenti életet.

A rétegek kitisztultak, a félelem helyett, bátorság érkezett,

Szabadon úszni, ez az, ami éltetett.

Már nem volt kedvem feljönni, a szárazföld csábításának eleget tenni,

Jól éreztem magam itt lenn, kristálytiszta víz zamata, a szomjamat oltotta.

De a hang üzent újra: kérlek, vidd fel a tiszta vizet,

Locsold meg vele a kerteket.

A hangnak engedelmeskedve, megindultam a felszínre,

Ott nagy szárazság fogadott, a kertek, szomorúan kérleltek:

 Locsolj meg, locsolj meg!

Már nem volt a parton maradásom, öntöző kannát keresve,

Mint akit kergetnek, úgy rohantam le.

Amint elhagyta a szárazföld a lábamat, a vízben éreztem, az új otthonomat,

De a hang kérésének eleget téve kannámat megmerítve, úsztam fel, a felszínre.

Locsoltam kissé ügyetlenül a kerteket, szárazság ellen, csak ez segíthet.

Azóta is, önmagammal ismerkedve, élek idelenn a mélybe,

De a hang halkan súgva, mindig jelez:

Kérlek menj a felszínre, és öntözd meg a kiszáradt kerteket...

/Irházi Barbara/