Mi történik a csendben ?

A zajos külvilágtól érkező külső impulzusok hatása alatt létezve, bennünk mélyen ott rejtőzik a csend áldott puhasága. Itt minden létező egyén visszavonulhat, menedéket lelhet az ember kreálta sebesen haladó világ elől. Vajon mi történik akkor, amikor nem történik semmi, a csendben?

Eme filozofikus gondolatmenet kezdő kérdése, a "vajon mi játszódik le a csendben?..." arra ösztökéli  az embert, kell- e történjen valami, bármi a halk érés folyamatában. 

A belső csend, visszavezet az origóhoz, ahhoz a kiindulási ponthoz, amely a konstans jelenben való létezés kezdete. A történések hálójából kipottyanva, megtapasztalhatjuk a semmi állapotot, ahol mégis olyan érési folyamatok játszódnak le, amelyek külső fizikai valóságban nem láthatóak. A láthatatlan, de mégis nagy hatásfokon érzékelhető energia, amit nevezhetjük kisugárzásnak is, érzékelhető közelségbe kerül mások számára is, szavakkal nem definiálhatóan jellemezhető "valami" érzet jön létre, a külső szemlélő számára. 

Amint valaki elkezd a csend felé indulni, önmagát kezdi megközelíteni, egyben a külvilág zajától távolodni. Belső szemléletmóddal tud az ember kifelé tekinteni, ez a "látás" engedi szemlélni a jó, illetve a rossz összhatásából kialakult egészet. A csendben a dolgok, egyének külső fizikai burka alatti valós képet is megpillanthatjuk, így alkotva egy komplex egészet. A rajtunk kívül létező világ gyorsaságában, a csend segíti a lassulást a külvilághoz képest, de ez a tempó az eredendő testi, lelki ütem, nem túl gyors, nem túl lassú, a két pólus közötti közép nyugalma. A természetes szó pontosan rávilágít a dolgok eszenciájára, természet tempójával együtt létezve érezhetjük a nyugalmi állapotot. A természet az az alkotás, amely a világi fejlődésével nem halad kéz a kézben, megmaradt az eredeti lényegénél. 

A külvilág perifériára kerülve, a csend  origójának közelsége érezteti hatását,  egy hasonlattal élve a bennünk lévő maghoz jutunk el, ahol fizikai érzékekkel nem látható érlelődési folyamat zajlik, az eredendő áldása, ami nem akarja ránk testálni az Ő akaratát, a te érésedhez igazodva ad időt és teret. Az emberben lévő mag szárba szökkenését támogatja, óvja, védi, mint egy fáradhatatlan kertész, aki felelős az általa alkotott, megművelt kert magjainak fizikai síkon való megnyilvánulásához, kivirágzásához. 

A világ  arra tereli az emberfiát, hogy az általa megadott paraméterek szerinti, uniformizált közegben haladjon életében vakon tapogatózva,  egyfajta függés jön létre, ami az alapoknál nagyon jó, de későbbi időkben az egyediség kibontakozásának terhére lesz. A csend azt tanítja nekünk, hogyan ismerd fel magadban az értékest, ami mások számára ad valamit, ami által te is gyarapodsz, a benned rejlő kincseket viszont, nem a fizikai külvilágban  hiába keresve ássuk elő. Ebben  a gondolatmenetben felfedezhető egy paradoxon, a külső hatásoktól eltávolodva, belülről csendesen, mégis a külvilágban létezve, a bennünk lévő mag megérésének termését adva és másik ember termését befogadva élni. 

A halk létezés önvalónk menedékében, egy láthatatlan otthon élményét festi elénk, ahol fizikai érzékeink tompulnak, teret engedve a "hazaérkezéshez". Itt lehetünk földi szerepeinktől mentesen eredőek, a szó nemes egyszerűségében "emberek", olyan képességgel megáldott lények, akik másokban is meglátják az  emberi mivoltot. Olyan gyönyörű és találó a magyar nyelv, a szó kifejezi azt,  akik mi együtt voltunk, az egyet, ahonnan egyként indultunk. 

Folytatás várható...